A víz kémiai jellemzői

A víz kémiai jellemzői közül egyik legfontosabb paraméter a pH érték, amely jelentős mértékben befolyásolja a vízben lejátszódó kémiai és biokémiai folyamatokat.

A tiszta természetes vizek pH értéke 4,5-8,3 között van. A pH 4,5 alá csökkenését a szabad szervetlen és szerves savak okozzák. Ha a pH>8,3, akkor a víz CO₃^-2, OH- iont, vagy szerves bázist tartalmaz. A desztillált víz esetében, amely egyensúlyban van a tiszta levegő CO₂ tartalmával (0,03 tf%) a pH érték 5,65. A felszíni vizek pH-ja 6,5-8,5 közötti, a talajvízé 5,5-7,5 közötti. A pH értékek a biológiai folyamatokat jelentős mértékben befolyásolják. Így a biológiai nitrifikáció folyamán a felszabaduló hidrogén ionok reakcióba lépnek a HCO₃^- vagy CO₃^2- ionokkal, szabad CO₂ képződik és a víz pH-ja csökken.

A víz összes sótartalma koncentrációban (mg•l^-1) nagy vezető képességben (EC, μS•cm^-1) fejezhető ki, és a víz szervetlen vegyületeinek mennyiségét fejezi ki.

A természetes vizekben a főbb kationok az előfordulása csökkenő sorrendben Ca²⁺, Mg²⁺, Na⁺, K⁺, az anionok ugyancsak a mennyiség csökkenő sorrendjében HCO₃^-, SO₄^-2, Cl_-^-. A természetes vizekben a vas és a mangán általában kisebb koncentrációban, az egyéb fémionok nyomokban fordulnak elő.

A nem fémes vegyületek, illetve ionok (H₃N, NH₄⁺, NO₂^-, NO₃^-, PO₄^3-) kis koncentrációban fordulnak elő, a természetes, nem szennyezett vizekben.

A vízben lévő kalcium és magnézium mennyiséget a keménységgel fejezi ki. Nálunk a keménység kifejezésére a német keménységi fokot (NK^o) használják. A NK^o = 10 mg CaO-dal egyenértékű Ca²⁺ illetve Mg²⁺ mennyisége, 1 dm³ vízben.

Az összes keménység a vízben oldott Ca és Mg sók összege, a változó (karbonát) keménység a Ca és Mg hidrokarbonátjai összessége, az állandó (nem karbonát) keménység a Ca és Mg kloridjai, szulfátjai, nitrátjai mennyiségét fejezi ki.

A felszíni illetve felszín alatti vizek sótartalma 100-1000 mg•l^-1 között változik. Az 1000 mg•l^-1-nél nagyobb sókoncentrációjú vizek az ásványvizek. A tengervíz összessó koncentrációja átlagosan 35000 mg•l^-1. A Holt-tenger összes sókoncentrációja több mint 250.000 mg•l^-1.

A vízben oldott gázok közül a legjelentősebb az oxigén és a szén-dioxid. Az aerob vízi élőlények oxigénszükségletüket a vízben oldott oxigénből fedezik, ezért életfeltételeik az oldott O₂ mennyiségétől függnek. A víz öntisztulása aerob folyamat ezért mértéke ugyancsak az oldott O₂ tartalom függvénye. Az oldott oxigén tartalom a fotoszintézistől is függ (9. ábra).

9. ábra A fotoszintézis napi periódusának hatása az oldott O₂ tartalomra

A vizekben és különösen a szennyvizekben a szerves vegyületek széles spektruma fordulhat elő. Mivel ezeket külön-külön meghatározni nehéz, ezért szükséges ezek együttes meghatározása.

Az egyik lehetőség az összes szerves szén (total organic carbon; TOC) meghatározása. A meghatározás lényege, hogy a szerves szenet oxigénnel és hőközléssel, ultraibolya sugarakkal kémiai oxidáló szerekkel vagy ezek variációival széndioxiddá oxidálják. A széndioxid mennyiséget különböző elveken működő analizátorokkal mérik, és az eredményt szénre vonatkoztatják.

Az indirekt módszerek a szerves vegyületek oxidálhatóságán alapulnak. Ezeknél a módszereknél az oxidációhoz szükséges oxigén mennyiségét határozzák meg, és ezzel fejezik ki a vízben lévő szerves szennyező anyag mennyiségét.

Ilyen indirekt módszer a kémiai oxigén igény (KOI), angolul chemical oxigen demand (COD), amely azon oxigén mennyiségét fejezi ki, amely szükséges az egységnyi térfogatú vízben levő szerves anyag oxidációjához, oxidálószer alkalmazásával (mg•l^-1).

Ivóvíz és tiszta felszíni vízek esetében Kubel módszerét alkalmazzák, melynek lényege, hogy az oxidációt forrásban lévő kálium-permanganát oldattal végzik, kénsav jelenlétében. A Mn⁷⁺ ion Mn²⁺-né redukálódik a következők szerint:

MnO₄^- + 5e^- + 8 H⁺ ® Mn²⁺ + 4 H₂O

A KMnO₄ fogyást a visszamaradó KMnO₄ oxálsavval történő visszatitrálással határozzák meg:

2 MnO₄ + 5 (C₂O₄)^2- + 16 H⁺ ® 2 Mn²⁺ + 10 CO₂ + H₂O

Az eredményt mg•l^-1 oxigén-ben adják meg, Kubel módszer szerinti permanganátos kémiai oxigén igény KOI_ps értékét.

Valamennyi víz típus (ivó, szennyvíz, stb.) esetében alkalmazható a szerves szennyezők oxidálására a káliumdikromat (K₂Cr₂O₇), kénsav jelenlétében. A következő reakció játszódik le az oxidáció folyamán:

Cr₂O₇^2- + 6 e^- + 14 H⁺ ® 2 Cr³⁺ + 7 H₂O

A maradék K₂Cr₂O₇ visszatitrálására ferro sókat használnak egy redox indikátor ferroin jelenlétében:

Cr₂O₇^2- + 6 Fe²⁺ + 14 H⁺ ® 2 Cr³⁺ + 6Fe³⁺ + 7 H₂O

A reakció katalizálására Ag⁺ ionokat alkalmazunk. Az eredményt (KOI_d) ugyancsak mg•l^-1 oxigénben adjuk meg.

A két oxidáló szer közül a káliumdikromat az erélyesebb, még nyílt szénláncú szénhidrogénekkel szemben is. Bár az oxidáció a káliumdikromattal sem teljes, de ezzel a módszerrel jobban meg lehet közelíteni az elméleti oxigénfogyasztás mértékét.

A könnyen oxidálható anyagok esetén elméletileg a két KOI érték azonos, a nehezen oxidálható anyagok esetében a KOI_d értéke nagyobb.

A két KOI hányadosa tájékoztatást ad a vízben levő szerves anyagok viselkedésére.

Minél kisebb a

hányados, annál több nehezen oxidálható anyag van a vízben.

A biokémiai oxigén a vízben lévő szerves anyagot mikroorganizmusok által történő biokémiai oxidálódásához szükséges oldott molekuláris oxigén mennyiségét adja meg egy meghatározott időintervallumra vonatkozóan (rendszerint 5 nap). Értékét (BOI₅) mg•l^-1 mértékegységben adjuk meg.

A teljes biokémiai oxigénigény (TBOI) a vízben lévő szerves anyagok teljes biokémiai lebontáshoz szükséges oxigén mennyisége.

Az elméleti oxigénigény (EOI) széndioxid és vízig történő teljes oxidáláshoz elméletileg szükséges oxigénigény (10. ábra).

10. ábra Az elméleti biokémiai oxigénigény reakció görbéje

A biokémiai oxigénigény az aerob mikroszervezetek által a vízben lévő szerves anyagok oxidációjához szükséges oxigénmennyiség a következő séma szerint:

oldott O₂ + szerves anyag ® ^{baktérium és protozóa} ® CO₂ + biológiai növekedés

Amennyiben megfelelő számú nitrifikáló baktérium áll rendelkezésre a vízmintában a másodlagos oxigénigény az ammónia nitrifikálásához szükséges a következők szerint:

oldott O₂ + H₃N ® ^{nitrifikáló baktérium} ® NO₃^- + baktérium növekedés

A folyamathoz állandó hőmérsékletet (20 ^oC) kell biztosítani, azért a vizsgálathoz szükséges mintákat megfelelő előkészítés után, termosztátba kell helyezni, tekintettel arra, hogy a BOI a hőmérséklettől is függ (11. ábra.)

11. ábra A BOI változása a hőmérséklet függvényében

Mikroszennyezők

A technológiai forradalom óta egyre nagyobb mértékű vízszennyezések korlátozzák a vízhasználatokat. A hagyományos szennyezők mellett egyre több olyan anyag jelenik meg a vízben, amelyek jellemzője, hogy viszonylag kis koncentrációban is rendkívül káros hatásúak.

Ezek lehetnek kedvezőtlen organoleptikus (szag, íz rontás) jellegűek, de tehetnek toxikus esetleg rákkeltő (karcinogen) hatásnak.

Mivel ezek az anyagok már kis koncentrációban is kifejtik ezeket a káros hatásokat ezeket mikroszennyezőknek nevezzük.

Ezek a mikroszennyezők természetes folyamatok eredményeként is bekerülhetnek a vízbe. Így például a kőzetek bomlásából fémionok, a falevelek korhadásából fenol, az elszaporodott algák anyagcsere terméke kerülhet a vízbe.

Az emberi tevékenység hatására különösen a szerves mikroszennyezők száma és koncentrációja nőtt.

A szervetlen mikroszennyezők közül elsősorban a vas, a mangán és a cink említésre méltó, amelyek elsősorban ízrontó hatásúak. A biológiai túlprodukció jelenségén keresztül a különböző foszfor és nitrogén vegyületek ugyancsak ízrontó hatásúak. A toxikus nehézfémek közül a higany-, az ólom- és a kadmium vegyületek az emberi szervezetre különösen veszélyesek, melyek a táplálékláncban feldúsulnak.

Japánban tömeges tragédiát okozott a higany (MINIMATA-kór) és kadmium (ITAI-ITAI betegség) felvétele a táplálkozás során. Említésre méltó a toxikus fémek esetében a szinergetikus hatás (pl. a víz szennyező hatása a víz keménységének illetve CO₂ tartalmának függvénye, vagy a réz és higany jelenléte növeli az egyedi szennyezőhatást). Általános szabály lehet, hogy az összes nehézfém koncentrácoó nem haladhatja meg a 0,5 mg•l^-1 értéket.

Lényeges, hogy a nehézfémek közül igen sok nem a szennyezéssel, hanem az ülepedő porral kerül a felszíni vizekben.

A nem karcinogén, krónikus hatású toxikus anyagok esetében használják a megengedhető napi felvétel (acceptable daily intake; ADI) mg•l^-1 mértékegységben megadott értéket az ivóvízzel kapcsolatban, napi 2 l vízfogyasztást feltételezve.

A szerves mikroszennyezők mind az ipari, mind a mezőgazdasági termésből származhatnak. Egyik a leggyakrabban előforduló szerves mikroszennyezőknek a kőolaj és származékai, amelyek ízrontó és mérgező hatásúak. Vizsgálatok szerint már 1 μg•l^-1 olajtartalom is kellemetlen ízhatást kölcsönöz az ivóvíznek, sőt a szennyezett vízben élő halak illetve kacsák húsa is élvezhetetlenné válik. Nagyobb koncentrációban az olaj toxikus hatása már veszélyes. Az oldott vagy diszpergált olaj már 10 mg•l^-1 koncentrációban a fitoplanktonra és a zooplanktonra káros, 30 mg•l^-1 –nél, a halakra és a haltáplálékra már a letális koncentráció mértéke kezdődik.

A szénhidrogének közül egyik legveszélyesebb csoport a poliaromás szénhidrogének (PAH) csoportja.

A korszerű ipari technológiából és háztartásokból egyre nagyobb mennyiségben kerülnek ki detergensek, vagy a tenzidek (szintetikus mosószerek), amelyek a felszíni vizek habzását okozzák, akadályozva ezzel az oxigén felvételt, elősegítik a kőolajszármazékok diszpergálását.

Hagyományosan általában az anion aktív detergenseket használnak az iparban és a háztartásokban.

A peszticidek az 1970-es évektől a mezőgazdasági termelés kemizálásával terjedtek el széleskörben. E csoporthoz tartoznak azok a vegyületek, melyek a növénytermelésben káros vagy nem kívánatos élőszervezetek elpusztítására használnak.

Ide tartoznak a rovarirtók (inszekticidek), a gyomirtók (herbicidek) és egyéb biocid anyagok.

Jelenleg több száz vegyületet használnak növényvédelmi célokra.

A peszticidek hatása összetett. A szag és ízártalom mellett igen nagy veszélyt jelent az élőszervezetekben való feldúsulás (biológiai magnifikáció).

A peszticidek táplálékláncban való feldúsulását érzékeltetik a következő számok:

közeg	koncentráció
víz	0,001 mg•l-1
plankton	0,01 mg•l-1
haltáplálék	0,1 mg•l-1
rabló halak	1,0 mg•l-1
sirály	10,0 mg•l-1

A rákkeltő anyagokra vonatkozóan számos vizsgálatot végeztek, melyek keretében azt találták, hogy a talajvíz 4-10 μg•l^-1, a vízfolyások és tavak 100-100000 μg•l^-1 koncentrációban tartalmaznak ilyen anyagokat.

Ezek közül legjelentősebbek a benzo(a) pyren illetve a poliklórozott bifenilek (PCB-k).

A víz biológiai minősítése

A biológiai vízminőség a víz azon tulajdonságainak összessége, amelyek a vízi ökoszisztémák életében fontosak, illetve ezeket létrehozzák és fenntartják.

A vízminőségi jellemzők a következők:

• a halobitás

• a trofitás

• a szaprobitás

• a toxicitás

A halobitás a víz biológiai szempontból fontos szervetlen kémiai tulajdonságainak összessége, amely az összes sótartalommal, a szervetlen ionok mennyiségével, vagy az elektromos vezetőképességgel megadható mennyiség. A halobitás fokozatait a 12. táblázatban mutatjuk be.

12. táblázat A halobitás fokozatai

A trofitás a vízi ökoszisztémában végbemenő elsődleges szervesanyag termelés mértéke. Nagysága klorofill-tartalmú növényzettől (pl. alga), a szervetlen növényi tápanyagoktól (foszfor, nitrogén), továbbá a fénytől függ.

A trofitás növekedése növeli a vízi ökoszisztéma energia befogadó képességét és eutrofizálódáshoz vezet. Jellemzésére a klorofill tartalom, az összes alga szám, a foszfor és nitrogénformák alkalmasak.

A trofitás fokozatai a 13. táblázatban kerülnek bemutatásra.

A szaprobitás a vízi ökoszisztéma lebontó képessége, amely a trofitással szemben hat, ezért energia veszteséggel jár. Jellemzői a lebomlásra illetve rothadásra képes szervesanyag és heterotrof élőlények. Növekedése a vízszennyezés eredménye.

Jellemzése a KOI_ps és a Pantle Buck index (szaprobitási index: az indikátor szervezetek relatív gyakoriságából számítható), a KOI_d valamint a BOI₅ értékeivel egyaránt lehetséges.

13. táblázat A trofitás fokozatai

* Csak mély (rétegzett) tavakban!

A szaprobitás két formája ismert

• az autoszaprobitás, amely a vízben keletkezett szervesanyagok mennyiségével arányos,

• az allószaprobitás, amely a vízbe kívülről bekerülő szervesanyagok által meghatározott.

A szaprobitás fokozatait a 14. táblázat mutatja be.

14. táblázat A szaprobitás fokozatai

* savas permanganátos KOI

** dikromátos KOI

A toxicitás a vízbe kerülő, vagy a vízben képződő, a különböző folyamatokból származó szennyezőanyagok hatására a víz toxikussá válását jelöli.

Ez a vízben élő lények károsodását, illetve pusztulását okozhatja.

Mérésére különböző biológiai tesztmódszereket alkalmaznak.

A mérgezés a koncentrációtól illetve az expozíciótól függ, és lehet végleges (irreverzibilis) és átmeneti (reverzibilis).

A szennyezés hatása lehet:

• lokális, amikor az élőlény méreggel érintkező testrésze károsodik

• felszívódó, amelynek során a méreg a vér- illetve a nedvkeringésbe kerül.

A biológiailag nem bomló (perzisztens) mérgek, amelyek zsírban oldódnak az élőlény szervezetében felhalmozódhatnak (biológiai akkumuláció illetve magnifikáció).

A mérgezés lefolyása lehet gyors (akut, heveny), egyszeri, nagyobb toxikus anyag hatására, és lehet elhúzódó, kis méreg koncentrációk hatására (krónikus, idült).

A toxicitás mértékét a közepes tűréshatár (TLm) fejezzük ki. A meghatározása során egy meghatározott méreg pontosan adagolt mennyiségére adott biológiai válasz számértékét mérik. A közepes tűréshatára az 50%-os válaszhoz tartozó hatásmennyiség. A toxicitás fokozatait a 15. táblázat mutatja.

15. táblázat A toxicitás fokozatai

* közepes tűrés határa a hatóanyag százalékos töménységben kifejezve

A bakteriológiai vízminősítés

A bakteriológiai vízminősítés mindenek előtt az emberi táplálkozással kapcsolatos ipari felhasználás (pl. élelmiszeripar), illetve ivóvíz céljára való alkalmasság eldöntése szempontjából fontos.

A felszíni, illetve felszín alatti vizek természetes állapotukban nem tartalmaznak kórokozó mikroszervezeteket, azonban szennyezés hatására, a vizek az előbb megjelölt célokra alkalmatlanná válnak.

Tekintettel arra, hogy ezek a kórokozók élő mikroorganizmusok meghatározásuk táptalajon történő tenyésztéssel valósítható meg. Az eredmény a kifejlődő telepek számával vagy fajával adható meg.

A kórokozó baktériumok kitenyésztése a legbizonytalanabb, és ugyanakkor a leghosszadalmasabb.

Ez az oka annak, hogy az ilyen jellegű szennyezettség meghatározása mindenek előtt fekáliás szennyezettségre utaló indikátor baktériumok kitenyésztésére illetve kimutatására korlátozódik.

Ilyen indikátor baktérium az ember béltraktusban levő, és az emésztés szempontjából nélkülözhetetlen baktérium csoport a coliform baktériumok csoportja. A coliform baktériumok jelenléte a vízben fekáliás szennyezettségre utal. Ezek kitenyésztéséhez speciális differenciáló táptalaj áll rendelkezésre, inkubációs idejűk rövid (24 óra), így jelenlétük a vízben gyorsan terjed, és közel 100%-os biztonsággal kimutatható.

Az Escherchia Coli jelenléte a közelmúltban történt fekáliás szennyezésre utal, ezért a további részletes vizsgálat indokolt pl. hastífusz, dizentéria, kolera, stb. kórokozókra vonatkozóan.

A vízminősítés a kolititer vagy a koli szám alapján történik.

A kolititer az a ml-ben kifejezett legkisebb vízmennyiség, amelyből koli baktérium kitenyészthető.

Ha 1 kolibaktréium található

100 ml vízben, akkor a víz tiszta,

10 ml vízben, akkor elég tiszta

1 ml vízben, akkor gyanús,

0,1 ml vízben, akkor szennyezett, használtra alkalmatlan.

A koliform szám a 100 ml vízben lévő Coli baktériumok száma. Az ivóvíz mikrobiológiai követelményeit az MSZ 450-3 alapján a 16. és 17. táblázatban közöltek írják elő.

16. táblázat Az ivóvíz bakteriológiai határértékei

17. táblázat

A vízminta minősítése a következők szerint történik:

Megfelelő minőségű bármely ivóvízminta, ha a vizsgálat megfelel a 16. táblázat A oszlopában és a 17. táblázatban felsorolt követelményeknek.

Tűrhető minőségű a vízműkutakból származó vízminta a biztonsági fertőtlenítéssel üzemelő vízművek esetében, ha a vizsgálat eredménye nem elégíti ki a 16. táblázat A oszlopa szerinti, de kielégíti a 16. táblázat B oszlopa és a 17. táblázat szerinti követelményeket.

Tűrhető minőségű a szolgáltatott ivóvízből (hálózati víz, egyedi kút vize) vett minta, ha a vizsgálat eredménye nem elégíti ki, a 16. táblázat A oszlopa szerinti, de kielégíti a 16. táblázat B oszlopa és a 17. táblázat szerinti követelményeket.

Megjegyzés: Ha egy vízműnél egyidőben – illetve 1 hónapon belül – a hálózati vízből vett minták több mint 10%-a (de legalább 2 minta) e szakasz szerint a tűrhető kategóriába esik, akkor a vízminőség javítása érdekében be kell avatkozni.

Tűrhető minőségű a védett vízadó rétegből származó ivóvíz akkor is, ha a vizsgálat eredménye nem elégíti ki a 16. táblázat A oszlopa szerinti, de kielégíti a 16. táblázat C oszlopa szerinti követelményeket, abban az esetben, ha a víz

• 20 ^oC-nál melegebb és

• kémiai oxigénigénye (KOI_ps) az5,0 mg/l-t meghaladja és/vagy

• ammóniumtartalma a 0,5 mg/l-t meghaladja.

Az előbbi feltételeknek megfelelő víz esetében az Állami Népegészségügyi És Tisztiorvosi Szolgálat megyei Tisztiorvosi Hivatala a C oszlopban előírtnál enyhébb vagy szigorúbb (de legfeljebb az A oszlopnak megfelelő) határértéket is megállapíthat meghatározott időtartamra.

A vizek radioaktivitása

A vizek radioaktivitása származhat természetes forrásból (természetes radioaktivitás) illetve emberi tevékenységből (mesterséges radioaktivitás) származhat.

A természetes radioaktivitást az olyan radionuklidek jelenléte okozza, mint ²²⁶Ra, ²²²Rn, ²³⁸U, ²³⁰Tn, ²¹⁰Po, ²¹⁰Pb, ⁴⁰K, stb.

Bizonyos ásványvizek és a radioaktív meddőhányok közelsége kivételével a felszín alatti vizekben a ⁴⁰K van jelen legnagyobb mennyiségben. A természetes kálium tartalomnak hozzávetőlegesen 0,012%-a a ⁴⁰K izotóp.

Az atmoszferikus eredetű vizek természetes radionuklid tartalma a kozmikus sugárzás származik. Ilyenek pl. ³H, ¹⁴C. A természetes aktivitás hatására az egyik legjelentősebb komponens a gáz formájú radon.

Egyéb komponensek a felszíni alatti vizekben az uránium és rádium. Azokat a vizeket, amelyek aktivitása > 370 Bq•l^-1 , radioaktív ásványvizeknek tekintjük.

A radionuklidek közül különösen toxikusak a ²²⁶Ra, ⁹⁰Sr, ⁹⁰V, ²¹⁰Pb és ²¹⁰Po.

Az ivóvizekben közvetett indikátor radiológiai szempontból az alfa és a béta sugárzás. Ennek nagysága nem lehet több mint 0,05 mSv•év^-1 napi 2 l vízfogyasztás esetén. Ha a totál alfa aktivitás 0,1 Bq•l^-1 –nél, a béta aktivitás 1,0 Bq•l^-1 –nél kisebb, akkor nem szükséges egyéb részletes vizsgálat a radioaktivitásra vonatkozóan.

A felszíni vizek minősítése

A hazai gyakorlatban az elmúlt évtizedekben több féle vízminősítési módszert alkalmaztak. Így alkalmazták a KGST előírás szerinti minősítést, amelyben négy minőségi osztályt különböztettek meg.

Ezt követően került sor az u.n. integrált minősítési rendszer alkalmazására. Ennek lényege volt, hogy a felszíni víznek biztosítania kellett a vízi ökoszisztémák viszonylagos stabilitását, és egyidejűleg ki kellett elégítenie a mértékadó vízhasználatok (ivó-, ipari vízellátás, öntözés, haltenyésztés) igényeit is.

Az integrált követelményrendszer a felszíni vizeket három osztályba sorolta:

1. osztály: tiszta víz, ha teljesülnek az u.n. kívánatos határértékek, és ekkor a felszíni víz nincs káros hatással az ökológiai rendszerre, és egyszerű víztisztítási technológiák alkalmazásával megfelel a vízhasználati követelményeknek
2. osztály: kissé szennyezett víz, ha az u.n. tűrhető határértékek teljesülnek, ekkor a felszíni víz nincs káros hatással az ökológiai rendszerre, és műszakilag bonyolultabb víztisztítási technológiák alkalmazásával megfelel a vízhasználati követelményeknek
3. osztály: szennyezett víz, az ökoszisztéma károsodik, és a vízhasználati készítmények még bonyolultabb víztisztítási technológiák alkalmazásával sem elégíthetők ki.

1994. január 1-től a felszíni vizek minősítése a MSZ 12749 szabvány szerint történik. Ez a szabvány már az EU csatlakozás szellemében készült, így megfelel az EU előírásoknak.

A szabvány vízfolyásonként az országos törzshálózat keretében írja elő a mintavételek helyét, és annak gyakoriságát, és meghatározza felszíni víz minősítésének szempontjait.

Nem foglalkozik a szabvány a vízhasználatok szerinti és a biológiai vízminősítéssel.

A minősítés a következő csoportok szerint történik:

• az oxigénháztartás jellemzői

• a nitrogén- és foszforháztartás jellemzői

• a mikrobiológiai jellemzők

• mikroszennyezők és toxicitás

• egyéb jellemzők (vezető képesség, keménység, savasság, stb.)

A vizek minősítése öt minőségi osztály szerint történik. Az egyes csoportok osztályok szerinti határértékeit a 18. táblázat tartalmazza.

18. táblázat A vizsgálandó vízminőségi jellemzők és a vízminőségi követelmények (határérték)